SZOMORÚSÁG
Lázár Ervin Berzsián és Dideki című meséjében
"Berzsián költő utálta a rosszkedvet. A mások rosszkedvét is, de a magáét kiváltképp.
Most éppen kiváltképp utálkozott. Mert olyan szomorú volt, mint egy lyukas serpenyő.
- Ha a gazdád szomorú, szomorkodj te is - mondta mérgesen a bajszának, és kackiásról konyára állította.
- Te se különbül - oktatta szép, tömör szakállát, és egy fránya mozdulattal összeborzolta.
Vészjósló tekintettel nézett a bútoraira, de azoknak egy szót sem kellett szólnia - olyan szomorúak voltak, amilyenre csak ódon, barna bútorok képesek.
Kókadtan ült hát szomorú szobája közepén a konya bajszú, borzas szakállú Berzsián.
- Semmi kétség - vigasztalta magát -, ha egyszer szomorúság-világbajnokságot rendeznének, úgy nyernék, mint a pinty. Két testhosszal. Azazhogy két lélekhosszal. Lévén ez inkább a lélek dolga.
De valahogy nem vigasztalódott meg a kilátásba helyezett világbajnoki címtől.
- A lyukasserpenyő szomorúságból lassan belesüllyedek a hervadtdália állapotba - mondta keserűen, s ahogy kimondta, máris olyan szomorú lett, mint egy hervadt dália.
De itt aztán megmakacsolta magát.
- Ne tovább! - kiáltott, mert jól tudta, a hervadtdália állapot után már csak az elázottzászló, majd a vízzelteltszarvasnyom szomorúság következhet. Azokból pedig napokig nem lehet kikászálódni.
..."