SZOMORÚSÁG
Lázár Ervin: A NÉGYSZÖGLETŰ KEREK ERDŐ

"Én nem bánnám, ha néha-néha meglátogatna a Szomorúság. Mondjuk, havonta egyszer. Vagy inkább félévenként. Elüldögélhetne itt. Még be is sötétítenék a kedvéért. Összehúznám magam. És sajogna, sajogna a szívem.
De hogy mindennap eljön! Na nem, azt már mégsem! Hogy felidézze minden: egy ferde tekintet, egy régi tárgy, egy poros fénykép, a szélfújta levelek, az eső, az eldübörgő vonatok zaja. Na nem! Alig merek már kinézni az ablakon. Ott szokott előbukkanni a Szomorúság, a faluvégi dombhát mögül. Hű, komor ám, sötétbarna! Lép egyet, s már a Ráday-kastély tetején van, még egyet, s már itt áll a vasúti kocsma udvarán; s mi neki onnan az én ablakom! Semmi. Már kopog. "Dehogy eresztlek - gondolom -, dehogy!" Törődik is vele! Átszivárog az ablaküvegen, betelepszik a szobámba. A fekete feketébb lesz tőle, a barna barnább, a pirosok kialusznak, elszürkülnek a sárgák, megfakulnak a kékek, a zöldek, mint a hamu. Reménykedem mindig, hogy nem hozzám jön. Annyian laknak errefelé... És már kopog is, kopp... kopp."

SZOMORÚSÁG
Lázár Ervin Berzsián és Dideki című meséjében

"Berzsián költő utálta a rosszkedvet. A mások rosszkedvét is, de a magáét kiváltképp.
Most éppen kiváltképp utálkozott. Mert olyan szomorú volt, mint egy lyukas serpenyő.
- Ha a gazdád szomorú, szomorkodj te is - mondta mérgesen a bajszának, és kackiásról konyára állította.
- Te se különbül - oktatta szép, tömör szakállát, és egy fránya mozdulattal összeborzolta.
Vészjósló tekintettel nézett a bútoraira, de azoknak egy szót sem kellett szólnia - olyan szomorúak voltak, amilyenre csak ódon, barna bútorok képesek.
Kókadtan ült hát szomorú szobája közepén a konya bajszú, borzas szakállú Berzsián.
- Semmi kétség - vigasztalta magát -, ha egyszer szomorúság-világbajnokságot rendeznének, úgy nyernék, mint a pinty. Két testhosszal. Azazhogy két lélekhosszal. Lévén ez inkább a lélek dolga.
De valahogy nem vigasztalódott meg a kilátásba helyezett világbajnoki címtől.
- A lyukasserpenyő szomorúságból lassan belesüllyedek a hervadtdália állapotba - mondta keserűen, s ahogy kimondta, máris olyan szomorú lett, mint egy hervadt dália.
De itt aztán megmakacsolta magát.
- Ne tovább! - kiáltott, mert jól tudta, a hervadtdália állapot után már csak az elázottzászló, majd a vízzelteltszarvasnyom szomorúság következhet. Azokból pedig napokig nem lehet kikászálódni.
..."